www.orci.hu

Hírek

10 éves születésnapját ünnepelte a Nyugdíjas Klub.

További sok sikert, erőt, egészséget kívánunk tagjaiknak!

 




« vissza

Településünk neves személyiségei

KUNFFY LAJOS                            
1869-1962

Az alábbi szemelvény Kunffy Lajos: Visszaemlékezéseim /szerk.: Horváth János/ és Horváth János: Kunffy Lajos kötetek soraiból íródott, ezért idézőjellel csak azokat a gondolatokat láttam el, melyek a művész saját megszólalásaiból valók.

Kunffy Lajos a századforduló és a XX. század első fele magyar festészetének jelentős alakja. Kevés híján egy évszázadnyi művészeti és történelmi sorsforduló tanúja volt. Nagy értékű életművet, a szellemi arisztokrácia tagjaként példaadó közéleti magatartást hagyományozott az utókorra. Öregségéig fokozódó derű, érzelmi kitárulkozás követhető nyomon, képein keresztül. Sem vallási, sem politikai motivációk nem befolyásolták festészetét.

Somogy megyében, egy kis református községben, Orciban született 1869. október 2-án, mint szülei 4 gyermeke közül az első. Atyja, Kunffy Adolf itt gazdálkodott akkor, bérelvén az egykori Orczi család birtokát. Mezőgazdasággal édesapja már serdülő korában foglalkozott, mert a nagyapának, Kunffy Simonnak Kaposvártól nyugatra volt egy kis birtoka, melynek Ebédvesztő volt a neve.

Kunffy Adolf nagyon szerette a földet és a magyar parasztembereket. Különösen kedvelte fiatal gazdáját, akit Balogh Mártonnak hívtak. „Még ma is előttem van szép sudár alakjával, gyönyörű barna szemeivel, melyekből értelem, bátorság és hűség sugárzott. (…) Nagy fájdalmunkra Balogh Márton elhunyt férfikora delén, bár apám nagy gonddal kezeltette. Sírjára szép márványsírkövet állíttatott a kis Orci temetőben.” 

Az orci bérlet jó irtás földjeivel igen hálásnak bizonyult, az apja szépen gyarapodott vagyonilag. Idehozta fiatal nejét Veszprémből, az ottani püspöki bérlő lányát, Hochsinger Herminát. „Anyám a megtestesült női szelídség, szívjóság és megfontoltság volt–írja visszaemlékezésében a festő. - A kultúrált püspöki városból került a kis somogyi faluba, melynek főterén állott az a zsuppfedelű uradalmi épület, melyben én születtem. Az utcai fronton nyolc zsalugáteres ablaka volt, az udvar felől, pedig jellegzetes, boltíves folyosó, ahová kegyetlenül besütött nyáron a délutáni nap. Gyönyörű volt a gyermekkor ott a szabad természetben, szép fák között, körülvéve lovakkal, tehenekkel, juhokkal, melyeknek életét, mozgását figyeltem.

Az állandó falusi tartózkodás azonban csak néhány évig tartott. A harmadik gyermek születése előtt a család lakást bérelt Kaposváron, később szép, földszintes házat építtettek Berzsenyi utcában, szemben a kaposvári nagyszülők házával. Ezután már csak a nyarakat töltötték falun.

„Mi fiúk -Lajos, Károly és József- nyilvános iskolába jártunk, Emmát otthon taníttatták, …az iskolába járást unalmasnak találtam. A festés iránti hajlamom korán jelentkezett. Amikor újonnan épülő kaposvári házunkban a szobafestők dolgoztak, ez rendkívüli módon érdekelt. Az istállók fehér falát kezdtem befesteni mindenféle ábrákkal. Hét-nyolc éves lehettem akkor. Emlékszem, ha nem volt más festékem, magam próbáltam csinálni: zöld színt levelekből, piros színt téglából.”

 „Amikor az elemi iskolába és az algimnáziumba jártam, a nyarakat Orciban töltöttük. Nagyon élveztem ennek a helynek szelíden hullámos mezőit. Mikor nagyobbacska fiú voltam, apám megengedte, hogy gazdasági körútjain elkísérjem. Nagyon élveztem a tömörkei erdő magányát, ahol százados tölgyek álltak. Itt kezdett engem is vadászatra nevelni Babochay Kálmán gyógyszerész, jó barátunk, amikor csak kettesben mentünk ki Orciba vadkacsázni. Babochay volt abban az időben a megye leghíresebb vadásza.

Az évközi és nyári vakációk így nagyon kellemesen és változatosan teltek el. Az orci felvilágosodott, református néppel nagyon összenőttünk. Ez a falu közel lévén a városhoz, lakossága civilizáltabb volt már. Nagyon figyelték apám gazdálkodását és tanulékonyak voltak. Az irtás földeket részes művelésre vállalták, úgyhogy a község majdnem minden tagjával érintkezésben voltunk. Különösen kedves volt előttem a velünk szemben lakó Páti család.”

A művész 12 év körüli volt, mikor apja a dégi Festetichek gazdaságát kibérelte, ettől kezdve a nyarakat a család Gálosfán töltötte. A gimnáziumi évek idején Kaposváron telepedett le egy olasz akadémiai festőművész, Galimberti Alajos. Miután értesült az apa olasz tudásáról, felkereste, így össze is barátkoztak. Kunffy rajzait meglátva készségesen vállalkozott annak továbbképzésére. Mikor egy modernebb festő, Koroknyai Ottó jött Kaposvárra a művész átpártolt hozzá.

„Így szépen múltak a gimnáziumi évek, színes művészeti tanulmányokkal és falusi szép nyári vakációkkal tarkítva. Iskolai éveimből kevés feljegyezni valóm van, mert ezek nem nagyon lelkesítettek. Középiskolás koromban jelentősebb sikerként kell megemlítenem, hogy egy önképzőköri pályázaton, melynek tárgya egy német költő költeményét magyar nyelvre kellett versbe áttenni, az első díjat nyertem, egy körmöci aranyat. Ez volt első keresetem. Többé verseléssel nem is foglalkoztam.

Érettségi és a jutalmul kapott olaszországi körút után, szeptemberben beiratkozik Budapesten a jogi fakultásra. Mivel apja nem ellenzi, hogy művészettel is foglalkozzon, elviszi Keleti Gusztávhoz, a Mintaiskola igazgatójához és megtanácskozta vele, hogy vendéglátogatóként az intézetbe felvegyék. Egy év múltán Vágó Pálhoz szegődik

Az önkéntes év leszolgálása után a hadnagyi kinevezés már Münchenben találja, ahol Hollósy Simon magániskolájába, majd a müncheni Akadémiára jár.

1891-ben a szülők hozzájárultak, bár nehéz szívvel, hogy még messzebbre távolodjon el tőlük. Párizsban a Julian Akadémia növendékeként 3 évet, igen szorgos, komoly munkával tölt el. Nyáron (1894) azzal a tervvel utazik haza, hogy megfest egy igazi ’plein air’ képet. Így születik Gálosfán a „Vízhordó fiú”.

Egy évig Münchenben él, megfesti a „Jeremiás próféta” és „Jób” című műveit. A millenniumi kiállításon szerepel a két képpel.

Szülei unszolására 1897-be másfél évre hazatér befejezni jogi tanulmányait. Eleget téve a szülői elvárásnak visszatér Franciaországba, s a breton tengerparton megfesti egyik fő művét: „A bretagne-i tengerparton” című művét.

1900 év farsangján az édesanyja elnöklete alatt rendezett jótékonysági bálra lejött Tiller Sámuel 18 éves lányával, Ellával. A fiatal lány érettsége és szellemessége igen meglepte, s nem sokkal később el is jegyezte.         Budapesten 12 képével sikeresen szerepel a Műcsarnok 1901 évi Téli Tárlatán. Itt személyesen is bemutatják a 70 éves Ferenc Józsefnek. „Illő távolságban meghajtottam magam, de a király hozzám lépett és mint egy kedves bácsi kikérdezett, hol végeztem tanulmányaimat, mely mestereknél és elismerését fejezte ki munkám felett.”

A kiállítás sikere arra az elhatározásra bírta, hogy Budapesten telepedjen meg és ott műtermet keressen. Ellával 1901 telén kötnek házasságot, Párizsba költöznek, s a következő évben megszületik fiuk, Zoltán.

A budapesti Képzőművészeti Társulat megbízza Kunffyt azzal, hogy szervezzen meg egy kortárs francia és amerikai festészeti kiállítást. E sikeres kultúrdiplomáciai küldetésért1905-ben megkapta a Francia Becsületrendet.

A nyarakat Gálosfán, Vargán majd 1905-től Somogytúron töltik, ahol minden évben elkészül egy nagyobb kompozíció. 1906-ban kezdte el, a jók közt is legjobbnak –főművének tekintett- „Somogytúri gyermektemetés” című nagyméretű életképet festeni. A festést számtalan tanulmány és vázlat előzte meg, és „megoldásához” az időközben Párizsból végleg haza (Kaposvárra) költözött Rippl-Rónai adott „technikai” tanácsokat. Kunffy ezidőtájt minden ősszel visszatért Párizsba, magával víve a nyári, művészi „termést”, rendszerint egy-egy nagyobb kompozíciót: az „Aratóünnep” (1909), a „Somogytúri lakodalom” (1910).

A nagyméretű festmények megalkotásához Somogytúron felépítteti műtermét (1909) a kúria mellett.

 „1914 nyarán Somogytúron voltunk, mikor Sarajevóban eldördültek a lövések. A háborút a diplomaták ügyetlensége miatt nem lehetett elkerülni. A politikai életben oly nagy szerepet játszó Clemenceau család tagjaival benső barátságban voltunk, szinte szerettem volna visszarepülni, velük szót érteni, őket kérni, értsük meg egymást, ne harcoljunk egymás ellen. Persze naiv elképzelés volt ez.”

1934-ig folyamatosan dolgozott, kiállított, portrékat, paraszti zsánerképeket festett, Spanyolországban is dolgozott. 1924-ben a Képzőművészeti Egyesület alelnökévé választja. 1925-ben Állami Pasztell-díjat kapott, 1926-ban, pedig az „Aratók” (1921) című képéért a Genre-díjban részesítették.

1934-ben végleg Somogytúrra költözik és itt folytat kísérleteket a festési technikájának megújítására. A friss, üde hatásokat igyekezett fokozni. A világos tónusú képeiben a festői bölcselet által az „egyszerűvel többet kifejezni” tudás mutatkozik meg /„Kerti út virágzó bokrokkal” (1935), „Őszi parkrészlet” (1939)/. 1942-ben az új technikával festett képeivel jelentkezik kiállításon, Budapesten a Tamás Galériában. A sajtó elismerő kritikája az idős művész festőileg történő megfiatalodásáról számol be.

A második világháború legdrámaibb éveit Budapesten vészelik át. Ez alatt feldúlták és fosztogatták a somogytúri házat. A 2000 darabszámra tehető műve közül fele elveszett vagy megrongálódott. 1944-ben, szörnyű megpróbáltatásokban volt része a Kunffy családnak. Zsidó származásuk miatt minden vagyonukat elkobozták és a tabi gettóba zárták, majd júliusban Horthy Miklós kormányzó mentesítette Kunffyékat a zsidókra vonatkozó jogszabályok alól.

A háború végén lakóházát és műtermét megtarthatta, vállalta, hogy agg korában mindent elölről kezdve, ezen túl már csak a festészetből kíván megélni.

Hátralévő éveiben kiállításokat rendezett, műtermét, mint állandó kiállítást 1958-ban Kunffy képtárrá avatják. Fő műveit a kaposvári Rippl-Rónai Múzeumnak ajándékozza. Egyre fokozódó elismerés vette körül az idős mestert. Megkapta a Munka Érdemrendet (1959) és az Érdemes Művész Kitüntetést (1960)

Az alkotás vágyával dolgozott és alkotott egészen 1962 márciusában bekövetkezett haláláig. Somogytúron a műterme mellett, ahol annyira szeretett élni, élvezve a változatos somogyi táj szépségeit, ahol annyi festői témát fedezett fel és örökített meg, örök pihenőre tért.

Magony Andrea Eszter

Irodalom:
Kunffy Lajos:Visszaemlékezéseim (Önéletrajzi dokumentum kötet)
Horváth János: Kunffy Lajos